I love when a bad bitch down my back

Nola

 

Hatalmas hangzavar, őrjöngés. Nem nagyon fordultam meg az eddigi életem során hasonló helyen, azonban az ismeretségeimnek köszönhetően sosem éltem vak világban. Sör szaga kúszik az orromban, izzadt testek az enyémnek csapódnak, de Trev mellettem biztosan hátrébb löki őket, akik ezt észre sem veszik, annyira előrefele figyelnek, hogy a jelenlétem cseppet sem érdekli ezeket az embereket.

Felnézek, rám cseppen valami, s bele gondolni sem akarok, hogy mi lehet az. Fenn is állnak, és mellém egy sörösüveg is landol. Nézem, ahogy szilánkosra törik a lábam mellett. Arrább lépek.

- Nem kellene itt lennie, asszonyom – Trev mély hangja túlordítja az alapszintű kiabálást. 

Figyelmen kívül hagyom, és tovább tartom az irányt előre, amíg az első sorokba nem jutok. Ezek a bokszmeccsek mocskosok, és értem a motiváló oldalát az egésznek, amiért emberek indulnak, még is ellenzem, s most itt vagyok. Még ha nem is maga a meccs, ami vonz engem ma éjjel.

Van, aki bankjegyeket lóbál, ezzel is mutatva, hogy neki a pénz mit sem számít. Vagy még is. Valószínű, hogy magas tétet tett meg.

Trev mögöttem, amolyan pajzsként véd, s valószínű, hogy szét is próbálna szedni ez a sok mocsok, akik itt vannak.

- Knox! Knox! Knox!

Mindenki egyként zengi. 

A falak beleremegnek, míg szinte lehetetlen, de hangosabbak lesznek az emberek. 

Nők, férfiak. 

Egyként, egyért.

Egy kéz érint meg, de mire oda nézek, már csak egy zúzott végtag. 

- Senki nem érintheti – ránt vállat Trav. 

Visszafordítom a tekintetem a kört formáló emberek irányában, és még levegőt is elfelejtek venni, amikor szétnyílik a tömeg és közeledik Ő.

Levegő a tüdőmbe szorul, és talán most először érzem valóságosnak, hogy itt vagyok, és az a férfi közeledik, aki miatt ide jöttem. 

- Normális itt mindenki? – ordít fel egy pasi a kör másik oldalán, amikor Knox mögött bezárnak az emberek, és leül a székre. – Nem verekszem vele!

A közönség fújozni kezd. Olyan utálat cunami indul az ismeretlen irányában, hogy attól tartok a tömeg fog megindulni felé, magával sodorva engem is. Hátrább lépek egy lépést, és Trev testének ütközöm.

- Minden rendben?

Bólintok, és a fekete napszemüvegem mögül még mindig Knoxon áll meg a tekintetem. Arcáról semmi sem olvasható le. Mint egy szikla, úgy áll ott, és méregeti az ellenfelét, aki összefosta a bokáját tőle, és menekülőre fogja.

- Eléggé veszélyesnek tűnik, biztos beszélni akar vele?

Vállam felett Trevre nézek.

- Tudom, hogy mit csinálok.

- Nem biztos, hogy térdre fogod kényszeríteni.

Visszanézek arra a személyre, aki miatt itt vagyunk ezen a bűzös, koszos világ végén.

Ezzel Knox feláll és a tömeg ismét szétnyílik előtte. Ekkor kilépek, a körben állok, és most sok éhes pöcs tekintete méreget, de lerázom magamról őket, és követem Őt. Érzem testemen a sok éhező, nyálcsorgató tekintetet, és a gyomrom fordul fel ettől. 

- Ez gyors menet volt – ülök fel a motorháztetőre, és elfogadom a felém nyújtott sört Nicktől.

- Pedig most lett volna kedvem egy-két arcot kellően beverni – húzom meg a sört. – Rühellem, hogy ennyien ismerik az arcomat.

- Örülj neki, hogy nem az eltorzult arcodat ismerik.

- A hírnév átka – messzebbről egy női hang üti meg a fülemet. 

A közeledő léptek felé fordulok, és ritkán akadnak el a szavaim, de most valóban erőteljesen kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a megfelelőket. A karcsú alakot egy igazán testes ember követi, és fogalmam sincs, hogy kik ezek. Az emberek, akik fogadni szoktak rám, nem éppen ennyire pénzesek.

Ilyen kifinomultak.

Nem ennyire szexisek.

- Ismernem kellene?

- Nem – a vörös száj kimérten válaszol. Szemeibe nézek, melyek egy tussal vannak kiemelve. Igazán klasszikus. – Igazán lenyűgöző volt. Amikor már a hírnév eléri, hogy nyerjen, és megfutamodik az ellenfél. Ilyet sem lát mindennap az ember. 

Figyelek minden szavára, amely elhagyja a formás ajkait, de a külsője is teljesen magával ragad. Fogalmam sincs, hogy ki ő, mit keres itt. Fekete ruhája, a combja közepéig éri fekete csizma, klasszikus, minimális sminkje, és a szőke enyhén hullámos haja, ahogyan a vállaira omlik.

Finom látvány.

- És miben segíthetek, ...?

- Nola.

- Nola – ismétlem meg. – Szóval, miben lehetek a segítségedre, Nola?

- Egy ajánlatom lenne.

Felkelti az érdeklődésem, bár semmilyen ajánlatra nem vagyok rászorulva, de a kíváncsiságom nagyobb annál, mint, hogy csak leintsem. Arról nem is beszélve, hogy nagyon vonzónak találom.

Érdekfeszítő és valóban érdekel, hogy milyen ajánlata van a számomra.

- Valóban? Mégpedig?

- Esetleg egy diszkrétebb helyen tudnánk folytatni?

Elmosolyodom és a sörömet a motorháztetőre teszem, majd Nickre pillantok, aki eléggé méregeti Nolát. Lerí róla, hogy szívesen a motorháztetőre terítené a lányt. 

De barátom ezt, a meccset már most elvesztetted – jegyzem meg magamban.

- Nick, amolyan menedzser. Nyugodtan hallhatja ő is.

- Személyes ajánlat lenne.

Egyre jobban összezavar, és ezt nem szeretem. Sose bírtam, ha nem értem, hogy valaki mit akar, mert éppen itt köntörfalaz, ahelyett, hogy az arcomba mondaná fél perc alatt, és mennénk tovább mind a ketten a saját utunkon. 

- Esetleg – szólal meg a melák Nola mögül. – Az autóban nyugodtan lehetőség van rá.

Nola is a válla felett rápillant az emberre, és egyetértést látok az arcán.

Felvonom a szemöldököm.

Valóban komoly dologról lehet szó.

- Oké, kezd kicsit elegem lenni, szóval menjünk, és essünk túl rajta.

Nola bólint és elindul, követem, és hallom a melák lépteit a hátam mögött. Ha nem kinyírni akarnak, vagy szerződtetni, mint oly sokan, hogy nekik bunyózzak, nincsen több ötletem. Ennyi opció cikázik végig a fejemben.

Megállunk egy impozáns Bentley mellett, és valószínű, hogy hanyatt kellene vágódnom tőle, mert úgy néz rám az ember, de sajnos rossz hírem van, magam is megtehetném, hogy ilyen autóm legyen, egyszerűen szarok rá. Egy Aston Martin sokkal inkább az én világom. 

Visszanézek a kissé kopottas autóra, amivel érkezni szoktam ilyen eseményekre, mert kissé bepöccennék, ha az Aston egy karcolást is kapna a bátor emberektől, akik ellenem fogadnak.

Beülök, míg Nola is becsúszik a másik oldalról, Mr.Melák pedig becsukja az ajtaját, és kettesben maradunk. Türelmetlen vagyok, és mindössze a beszűrődő fények világítanak meg bennünket, ám így is tökéltesen kezdem el látni, hogy Nola feszengeni kezd. Gondolkozom, hogy feloltsam-e a világítást, de valahogy jobban élvezem így a helyzetet. Főleg, hogy Nola láthatóan zavarban van.

Ez új.

Eddig határozott volt, most még is egy törékeny nő jelenik meg előttem.

- Nézzed, bármilyen ajánlatod van, valószínű, hogy úgy is nemet fogok mondani. Úgyhogy essünk túl rajta.

Enyhe mosoly suhan át az arcán.

- Azt hiszed, hogy a verekedéssel kapcsolatban vagyok itt.

- Hát mi más miatt lennél? Találkoztunk már? Biztos vagyok benne, hogyha ez így lett volna, arra tisztán emlékeznék.

- Pár meccseden már voltam, de nem, nem találkoztunk szemtől szemben.

- Egy magad fajta nő, hogy talál rám?

Valóban érdekel.

- Az internet világában nem meglepő, hogy hamarabb eljut egy videó valakihez, mint az kellene. – Szemeimbe néz, és nem szoktam zavarba jönni, de kellő bizsergés fut végig rajtam. – Knox, az MMA-ban dolgozom, befektető vagyok, csendestárs, de nem emiatt vagyok itt. -egyre izgalmasabb ez a beszélgetés. - Mint említettem, figyeltelek, először valóban a teljesítményed, de aztán a férfiasságod nyűgözött le.

- Ez egy burkolt randira hívás akar lenni? – nevetek fel.

- Eljutottam abba a korba, mikor nincs se kedvem, se energiám a férfiak után futkorászni, akik azt sem tudják, hogy mit akarnak az életükben. Randizgatások sem izgatnak már. Családot akarok.

Szemei elvesznek egy enyéimbe, és egyre jobban belehabarodok ebbe az egészbe. Hallgatok, pedig közbeszólnék. 

- Elérkeztem az életem azon szakaszába, hogy gyermekre vágyom – határozottan néz a szemeimbe, nem jön zavarba. – Utánad néztem. Számomra tökéltes opció lennél.

Amennyire köntörfalazott eddig, most úgy vágja az arcomba a szavakat.

Azt hiszem, hogy KO közeli állapotba kerültem.

- Parancsolsz? – röhögök fel. – Oké, ez valami kibaszott vicc, ugye?

- Minden passzol, és mint ügynök, mindennek utána néztem.

- Oké, ez beteg. Te őrült vagy.

- Csak egy elkeseredett nő, aki családot, gyermeket szeretne. 

- Fiatal vagy, és ez őrültség. Mit akarsz tőlem? Adjak spermát? – hajolok közelebb hozzá. – Ugye tudod, hogy erre vannak módok.

- Nem fogok egy klinikához fordulni, és ismeretlen ember spermáját magamba ültetni – keresztbe teszi a lábát. – Valamivel humánusabb módszert szeretnék.

- Szerinted ez az? Ide jössz, és arra kérsz, hogy verjem bele a spermámat egy üvegbe, hogy te aztán gyereket kaphass. 

Hátra dőlök, lehunyom a szemhéjaimat.

Felnevetek hangosan. 

Mint valami őrült, de tudom, hogy kettőnk közül nem én vagyok az.

- Mondd, hogy ez valami kibaszott átbaszás.

- Mindig is fiatalon szerettem volna édesanya lenni, harminc vagyok. Tudom, valakinek ez fiatal, nekem már nem. Úgy érzem, hogy kifutok az időből. Mindennek utána néztem, és megjegyzem, nem mellékesen, nagyon sármos férfi vagy.

- Miért gondolod, hogy ebbe belemennék? Mit nyernék ebből? Szerinted én annyira szívtelen lennék, hogy lemondanék egy gyerekről?

- Nem kellene lemondanod róla.

- Hétévégi apukának szántál?

Visszahajolok az arcába. Már nem annyira határozott, és üzleties, mint az elején. Már kezdem átvenni a stafétát, és ez már kényelmesebb is a számomra, a témával ellentétben.

- Eddig nem gondoltam át a dolgot. Az már megbeszélés kérdése lenne, a jövő zenéje, de biztosítalak, hogyha odáig jutunk, nem áll módomban elszakítani a gyerekemet az apjától.

Feltűnően nézek végig rajta. Nem esne nehezemre, hogy megdugjam. Sőt, kibaszottul élvezném is, ahogyan rajtam lovagol a luxusautója hátsó ülésén. Megráncigálnám közbe, míg a szánk forró csókokban egyesülne, és az ölünk összeérésének hangja visszhangot verne a csendes autóban.

Kezem a keskeny csípőjére simul.

Meddig képes elmenni? Meddig hagyja, hogy szemtelenkedjek vele? 

Mélyen beszívja a levegőt, keze az enyémre siklik. Megálljt próbál parancsolni, de határozott vagyok.

- És ha azt mondom, hogy kibaszott felelőtlenség az egész? Nem ismerlek, te se engem. Mármint úgy igazán.

- Valóban.

- Mi van, ha valami elmebajom van, és örököli a tökéletesnek szánt gyereked?

- Senki sem tökéletes, és mint említettem, minden laborod eredményét láttam.

- Gyönyörűen vagy elbaszott – simítok végig az arcán, s ujjam szívesen siklana végig a vörösre festett ajkakon, de nem teszem. Még nem. – Mit is nyerek én ebből az egészből?

- Segíthetek megtalálni a húgod.

Megmerevedem.

- Tessék? – azonnal komolyabb a hangnem. – Tudod hol van?

- Nem, de már ráállítottam a legjobbakat, hogy megtalálják bárhol is van.

- Ez nem fair így. Kibaszottul nem! 

Hátra hanyatlom az ülésen, lehunyom a szemeimet. Ritkán veszítem el a tényleges nyugalmamat, és az ésszerű gondolataimat, de most túlságosan is közel vagy az őrülethez.

- Nem mondtam, hogy az ajánlatom fair. Bár, ha úgy nézzük, mint a ketten megkapjuk, amit szeretnénk.

Felé billentem a fejemet, a szemeibe nézek.

- Valószínű, hogy a legidiótább ember vagyok a földöm – hajolok újra közel hozzá. – De egy feltételem van.

- Mi lenne az?

- Természetes módon csináljuk.

Ruhám nedvesen tapad a bőrömhöz a hajam kíséretében. A kinti hideg őszi eső teljesen eláztatott, amíg Maryt hajkurásztam, hogy betérjen a meleg házba éjszakára. Belépek a hálóba, ahol a legdögösebb látvány fogad, amely már többször az elmúlt évek folyamán is elkápráztatott. Behajtom az ajtót, az éjjeliszekrényen a gyér fény világítja meg a teret, az ágyon pedig elnyúlva, a háttámlának dőlve, az orrán ülő szemüveggel a kezében egy könyvvel pillantom meg Őt.

Mélyen magamba szívom a levegőt, és eszembe villannak a régmúlt gondolatok, amikor a kocsim hátsó ülésén ülve a gyermekvállalásról beszéltem neki teljesen önkívületi állapotban.

Felpillant rám. A takaró anyaga alacsonyan ül a csípőjén, és tudom, hogy semmit sem visel alatta. A legfinomabb látvány, amelyre az ember vágyhat.

- Alszanak a gyerekek.

Leteszi a könyvet, a szemüveg továbbra is rajta marad, s azon keresztül figyel engem.

- Mitől vagy ennyire nedves?

- Mary.. – lépek közelebb, az ágy oldalánál megállapodom, ő pedig velem szembe fordul és a lábai közé állít. – Az a kis dög annyira makacs – sóhajtok fel. – Imádom, de a gyerekek csak elrontják azt a kutyát.

Felnevet.

Ujjai csintalankodni kezdenek. Felfelé kalandoznak, ezzel a nedves anyagot feljebb kényszerítve. Meleg szája a mellemre talál, és az anyagon keresztül ingerelni kezd. Szinte már teljesen fel is fal. Kezem a tarkójára csúszik, hajába túrnak az ujjaim, még közelebb vonom a mellemhez, mely még többért fohászkodik.

Felgyorsuló szívem alig tudja tartani az ütemet, a levegőt kapkodom, míg ő megállíthatatlan. Teljesen felvonja a ruhámat, a csípőmbe marnak fogai, nyelve nedves csíkot hagy. Beleremegek. Még többet akarok. Bugyim pántját ráncigálni kezdi, és addig nyújtja, míg a falat ruha teljesen meg nem adja magát neki.

Tekintetünk találkozik egy levegővétel között, melyre tüdőm szomjazott már. Szemüvegét bármennyire is tartom dögösnek, leveszi, félrehajítja, csípőmnél fogva az ölébe von. Tenyere teljesen befedi a mellemet, és már a teste alatt is találom magam. Bevillan a kép, amikor legelső alkalommal voltunk együtt, az arca pedig eltűnt a combjaim között, ahogyan most is. Nyelve olyan mélyen nyal belém, hogy hangosabban nyögök fel a kelleténél, de hamar a tenyere a számra simul, ezzel belém fojtva minden hangot.

- Imádom, de a gyerekek és a húgom... – néz fel rám.

Nem válaszolok, mindössze megragadom a tarkójánál fogva és visszanyomom a combjaim találkozásába, mire felkuncog, átbizsergetve a testemet, aztán a nevetésnek vége, mert a szája olyan tempóban kezd el dolgozni rajtam, hogy teljesen megfeledkezem mindenről, és hálát adok, amiért évekkel ezelőtt bátor voltam, és ragaszkodtam az elveimhez.

Lenyúlok, mielőtt ténylegesen szétesem alatta, mert türelmetlen vagyok, és magamban akarom tudni őt. Homlokát az enyémnek dönti, nyelvemet kinyújtom és végig szántok az száján, de nem hagy túl sok időt a kalandozásra, mert hevesen csókol meg, szívja magába a nyelvemet, hogy a gondolataim szerte foszlanak. 

- Mikor kell menned?

- Most ne ezzel foglalkozz – fonja lábaimat a csípője köré. – Itt vagyok, a tiéd vagyok.

Baby make it hard, but don't hurt me

Alina

 

Ez egyáltalán nem megoldás!

 

Küldöm el az üzenetet, és most már tényleg szánalmasnak érzem magamat. Hetek vannak mögöttünk, és úgy érzem, hogy megragadtam. Megragadtunk. Az, hogy menekül előlem felbosszant, de talán még túlságosan is finoman fogalmazom meg magam.  

Iszok a poharamból, a bor könnyedén gördül végig a torkomon, ezzel még jobban kuszálom össze a gondolataimat, az érzéseimet, és legfőképpen a vágyaimat. Makacs vagyok, ezt már páran közölték velem, de az, hogy ily módon használjanak ki, és hagyjam is, na az nem én vagyok.

- Megint sikeresen lerészegedsz?

- Az első pohár borom és az utolsó is! Írtam neki megint, nem válaszol. A világ kibaszott másik végén van, kitudja, hogy mit művel! Elmenekült előlem.

- A puncid kellett neki szívem, azt meg is kapta párszor. Mit vártál? 

- Tudod jól, hogy ez...

- Bonyolult – fejezzük be egyszerre a mondatot.

- Mindig ezzel nyugtatod magad, de a bekattanás határán vagy, és ez nagyon nem tetszik nekem.

- Szánalmas vagyok – sóhajtok fel, és kortyolok egyet.

- Ki kellene szakadnod ebből az önsajnálatból. Az a pöcs nem tudja, hogy mit akar, és csak a farka vezérli. Meg sem érdemel téged.

Hátra döntöm a fejem a kanapén és lehunyom a szemeimet. Mély levegőt veszek, remélve, hogy az elmém tisztul és abba hagyok ezzel a sok szar önsajnálattal, bánattal. 

Pittyen a telefonom, de hiába kapom rá a tekintetem, az üzenet válasz nélkül marad most is. Az értesítés azonban egy hír portál új posztját jelzi, melyet meg is nyitok. Felegyenesedem, a bort az asztalra teszem, és olvasni kezdem a cikket, de türelmetlen vagyok és lejjebb megyek az oldalon. 

- Ugye nem a pletykarovatot olvasod?

- Itt van.

- Tessék?

- Nem japánban van, hanem itt – felnézek Lisára. – Itt van a városban. 

- De hát nem valami nagy bizniszt bonyolít a világbirodalom fejeként? – kapja ki a készüléket a kezemből. – Reméltem, hogy csúnya lesz mire visszatér, és kiábrándító, de még mindig egy DÖG.

Felnyögök.

Ezzel egyáltalán nem segít a helyzetemen, főleg, hogy csak jobban sóvárgom utána.

- Ki ez? – szalad ráncba a homloka. – Ismerős, de eléggé szemcsés a kép.

- Fogalmam sincs, gondolom egy újabb csaj, akinek a nyála csepeg utána, ő pedig pár nap múlva túl is lép rajta.

- Oké, elég itt az önsajnálat leitatásáról. Ma van az estély, amit mondtam neked.

- És már akkor is mondtam, hogy mennyire nincs kedvem oda menni. Tudod jól, hogy miért nem – iszom meg a maradék boromat.

- Tovább kell lépned. Már hetek teltek el, ez a pöcs lelépett szó nélkül, arról nem is beszélve, hogy az üzenetedre se böfögött semmit.

- Kinek is kellene egy támogató barátnő? – teszem fel a költői kérdést, miközben felállok a kanapéról, hogy a konyhába menjek és letegyem az üres poharamat. 

- Szóval mibe jössz?

- Ő, semmiben?

- Hát úgy biztos, hogy akadnak pár férfi, el se kell menni a villáig. 

- Humoros. Komolyan Liz... Az a hely nekem...

- Tudom, vele jártál oda. Az ő helye. Pont ezért kell oda mennünk, lássa mit is szalasztott el.

- Nem mondta senki, hogy ott lesz ő is. Az esetek többségében nem jár az estélyekre.

- Persze, mert a puncidban való időtöltése jobban lefoglalta, de ez most megváltozott – tekeri fel a hangerőt, és a zene sokkal erőteljesebben zengi be a teret.

Csípőjét riszálva indul a szobám irányába, onnan is tovább a gardróbba, miközben a zene szövegét énekli, amit annyira szeretünk mind a ketten. Olyan fenékrázást nyom le előttem, hogyha férfi lennék, lehet, hogy kapnék a lehetőségen, de így csak legyintek egyet a domborulatára, és arrább taszítom a felakasztott ruháim elől.

- Csinosat válassz! 

- Nem fogom túlgondolni – akasztom le a selyem anyagú fekete ruhámat, mely a hátán csupán két falatnyi pánt fut, és tartja meg rajtam az anyagot.

- Klasszikusan dögös – ért egyet, és átandalog a saját lakrészére, míg a szandálom pántját igazgatni kezdem.

 

 

Az autó behajt az igazán impozáns vaskapun, de még itt is a sok égbe meredő fa szegéjezi az utat, és semmit nem látni a sötétben a gyér útkivilágításon kívül. A fákat alulról világítják meg, mintha egy jó thriller film bevezetőjét látnám, melynek a főszereplője én magam vagyok. Talán hasonlóan is érezném magam. Enyhén bódult állapotban. Fogalmam sincs, hogy miért is mondtam igent a mai estére, de itt vagyok, a selyemruha a testemre simul, a magassarkút, mintha ezeréve nem viseltem volna, olyan kényelmetlen, pedig még csupán pár métert sétáltam benne az autóig.

Feszengek.

Rámtör az idegesség, a bor nem volt elég.

A retikülömet szorongatom, és igyekszem győzködni magamat, hogy nem tévedésből vagyok itt, s ma jól fogom érezni magamat. Reménykedve benne, hogy nem futunk össze nem kívánt személyekkel. Eddig a hiánya miatt sírtam, most könyörgőm magamban, hogy ne legyen itt. Nem igazán vagyok az a személy, akinek komoly bátorítás kell, de ma valahogy szívesen fogadnék pár bátorító szót, a lekísérő italok mellé. 

- Idáig hallom a gondolataid. Fejezd be!

- Ígérd meg, hogy kibaszott jól fogom magam érezni ma!

- Kislány, bármit megígérek neked, csak élvezd. Te is tudod, hogy milyen alakok szoktak itt lenni, biztos vagyok abban, hogy akad egy-kettő a kezedbe.

Elmosolyodom, bár úgy érzem, hogy nem teljesen őszintén teszem.

Előveszem a kis tükrömet és a biztonság kedvéért ellenőrzöm a sminkemet. A vörös rúzsom tökéletesen emeli ki ajkaimat, ahogyan imádom. 

Ahogyan imádja.

- Austin?

- Fogalmam sincs – sóhajt fel bánatosan. – Hidd el akartam szólni neki, de akkor Alexander is megjelenik, és tudom, hogy megölnél akkor. Majd utána rámászok.

Megállunk.

Kinézve a hatalmas kastélynak is nevezhető épület tárul elém, melynek ajtajában öltönyös fickók vannak szigorú tekintettel az arcukon. Megjelenik egy hasonló fickó, és kitárja előttem a kocsi ajtaját. Kisegít, megigazítom a ruhámat, és rendezem magam.

Össze kell szednem magam.

- Köszönöm.

- Na, indulás befelé – Lisa karol belém és a lépcsőkön lépkedve fel, a nevünket már közli az ajtónálló két férfival, aki közül az egyik biccent, és kitárják előttünk az ajtó két szárnyát. A zene már is arcul csap bennünket, de még kellő hangzással. Az előtérben vagyunk, ahol biztonságiak vannak, és a recepció.

- Hölgyeim – egy maszkos alak áll a pult túloldalán, és egy-egy bársonyzacskót vesz elő. – Kérem a telefont helyezzék bele, a pénztárcájukkal, kulcsokkal együtt. 

- Miért is? – dönti oldalra a fejét Lisa, és incselkedni kezd a maszkot viselő férfivel, aki nem éppen vevő a barátnőm viselkedésére. – Beleírod a számod?

- Hölgyem, kérem mindent pakoljon a zacskóba, vagy takarodjon innen.

- Fogalmad sincs, hogy kik vagyunk?

A férfit egyáltalán nem hatják meg a barátnőm szavai, amit meg is tudok érteni. Pár alaklommal igaz, hogy jelen voltunk az estéken, de akkor Alexander oldalán érkeztem, ahogyan ő Austinén.

- Ne csináld a balhét – veszem el a saját vörös bársonyzacskómat, és elkezdem belepakolni a tárgyaimat, mire a férfi egy fém bilétát nyújt át nekem.

- Ezzel tudja a távozásnál kiváltani.

Biccentek, bár pontosan tudom a menetét a dolgoknak, annak ellenére, hogy akkor nem hoztam magam soha semmit, amikor Alexander kíséretében voltam itt.

 

Úgy érzem, hogy valami keményebbre van szükségem és ki is kérem az italt a pultnál, aztán már a táncolok körében találjuk magunkat. Szerencsére ez a hely nem olyan dugig van, mint a szokványos belvárosi klubok. Talán ez is az előnye a luxus szórakozóhelyeknek, már ha csúfolhatom így Alexander tulajdonában álló létesítményt.

Kezek csúsznak a testem köré, az és kezemben a pohár pihen, olvad a jég, és csúszik a Jameson. Eltévednek a kezek, az enyém az égbe emelkedik, Lisa hozzám simul, miközben úgy érzem, hogy körbevesznek bennünket, jobban, mint azt illene. Ködös az elmém, a pohár pereme az ajkaim közé kerül, az ital könnyedén kerül a nyelvemre, s onnan tovább.

A hideg szalad végig a testemen, tengelyem körül megfordulok, Lisa teste az enyémhez simul, nyelvem végigszalad a számon, az utolsó csepp whiskyt is magamba fogadom, míg enyhén ködös tekintetem végigszalad az emberek sokaságán. Mivel sok mindenkin maszk van - ami a férfiakat illeti -, így is érzem a testemet izzani.

- Itt van – ennyit mondok Lisának, akinek a nyakában lóg a kezem.

- Akkor rázzad azt a segget!

- Ki engedett be ide benneteket? – haragos hang áttöri a zenének erejét. 

Megállunk és a maszkos alakra nézünk, aki leemeli az arca elől a fekete-fehér maskarát. Lisa távoldoni kezd tőlem, de tiltakozásából hamar leszűröm, hogy Austin az, aki megragadta.

- Csajos este szivi, nyugi este veled alszom. Vagy inkább reggel – hagy egy nedves csókot a száján. – Most pedig a barátnőmmel akarok lenni. Hess.

Visszaesik az én kezeim közé, és énekelni kezdi a zenét. 

 

Drink it up, I know you're thirsty (Thirsty) ...She said, "Baby make it hard, but don't hurt me”

 

Austin mögöttünk áll, én pedig lehúzom a maradék whiskyt is és énekelni kezdem a szöveget a barátnőmmel. Bármennyire is elit a klub, annál mocskosabbak a lejátszott zenék szövegei. 

Imádom.

Austin visszahúzza a maszkot az arca elé, távolodni kezd. Most már biztos vagyok benne, hogy Alexander is itt ólálkodik valahol. Az ő pillantásait érezem testemen. 

Nem baj, nézzen csak.

Fogalmam sincs, hogy honnan, de egy teli pohár kerül a kezembe, én pedig boldogan kortyolok a borostyán italba. Hajamat oldalra vetem, ezáltal a szabadon levő hátam teljesen megmutatkozik. Melegem van, de jól is esik mutogatni magamat, már amennyire ez annak minősíthető. Ha már játszunk, akkor játsszunk. 

- Érzem, hogy itt van – bukik ki belőlem, mire Lisa teljesen nekem simul, és elhesseget egy kezet, ami éppen a csípőmre akar simulni. 

- Nem a te fajtádat kedveli – kacsint az idegenre, akiről fogalma sincs, hogy ki, hiszen az arcát nem látjuk, de biztosan állíthatom, hogy nem a megfelelő személy az.

 

Last thing I remember is our beautiful bodies grinding off in that club... Drunk in love

 

- Elszaladok a mosdóba – mondja Lisa.

- Menjünk.

Nincs kedvem egyedül táncolgatni, és úgy érzem, hogy szükségem van a támaszra mindenféle értelemben. Elszakadunk egymástól, ahogy átérünk az embereken, és a folyosón megiszom az italom, s visszafordulok, hogy a pultra helyezzem, mielőtt a mosdóba megyek. Ám visszafordulva bele ütközőm az életem sziklájába.

Beleremeg a testem és a lelkem is egyszerre. A magas szandálom ellenére is fel kell nézem, és a hideg maszk tekint le rám, ám a szemrészén tökéletesen érzékelem a végzetemnek nevezet barna szemeket. 

Megfordulok, és elindulok az emeletre Lisa után. Eléggé nehezemre esik a lépcsőzés, de oda figyelek, és biztosan fel is érek az emeletre.

Ki az ördög tesz egy klubba az emeletre mosdót?

Persze költői a kérdés.

De mindenképpen fel fogom tenni a sok kérdés után, amit rá fogok ömleszteni Alexanderre.

Hátra-hátra pillantok, de sehol sem látom meg, ami jó jel. A mosdónál azonban sorban állnak a lányok, én pedig türelmetlen, és részeg vagyok. Tovább megyek, és szerencsémre a keresett ajtót nyitva is találom, besietek, becsukom és a mosódba megyek. Sötétség uralja a helyiséget, és a mosdóba oltok egyedül villanyt. Nem szándékozom itt időzni a kelleténél tovább.

 

Stumble all in the house tryna back up all of that mouth .. That you had all in the car, talking 'bout you the baddest bitch thus far

 

A hideg szalad végig a gerincem mentén, ahogyan a meleg lehelet éri a tarkómat. Lehunyom a pilláimat, a homlokomat az ajtónak támasztom, és feladom. 

Szám mosolyra húzódik, annak ellenére, hogy tudom, nem látja. 

- Kibaszottul ne játsszál velem! – jelentem ki, bár a hangom nem olyan határozott, mint szeretném. – Kereslek, cseszel rám, és megjelensz! 

Megfordulok, a karja a csípőmön a másik a kezeimet fogja hátra a csuklómnál fogva. Nem mond semmit. A kintről beszűrődő zene, ami némileg megtölti a szobát. Az ágyon találom magamat, a sötétség ellenére pedig a szememre egy szemkötő kerül. Hallok egy halk csattanást messzebbről, de a testem fölöttem rajtam. Keze a combomon csúszik fel, de a selyem magától is megteszi az utat, így nem igazán kell megerőltetnie magát.

Rám hajol, szája a bimbón, a keze a csipkén, mely már csak egy reccsenéssel jelzi, hogy a múlté. Széjjelebb tárom a combjaimat, és a hűvös megcsap, ujjai simogatni kezdenek, finoman, s egyszerre durván ér hozzám. Hátam ívben hajlik meg, mindent neki adok. Ő pedig mindent nekem ad.

- Mocskosan játszol – sírok fel.

Száját combom tövében érzem meg, és nyelve már is az ölemben merül el. Nem kímél, én pedig annak ellenére, hogy csukott szemmel fekszem, szédülni kezdek. Egyik lábamat a vállára teszem. A szívem a torkomban dobban, míg fájdalmas emlékek ködösen lepik el az elmémet. Beleremegek minden érintésébe, és még többre vágyom, miközben tudom, hogy ez messze nem helyes.

- Akkor nyalj ki keményen, és tűnj el! 

Engem is meglepnek a szavak, melyek elhagyják a számat, főleg, amikor arca enyém fölött terem, nyelve pedig ezúttal a számba nyal, és vissza is tér a hiánytól sajgó csiklómhoz. Mocorgásomnak köszönhetően elengedi az egyik kezemet, mire a hajába túrok, ő pedig az orgazmus felé taszítva éri el, hogy elveszítsem az eszemet még ennél is jobban.

 

Amikor magamhoz térek, egyedül találom magamat a besötétített szobában. Széthasad a fejem, és arcomat a párnába fúrom. Próbálok mozogni, de minden porcikám sajog. A hátamra gördülök, és Alexandert sehol sem látom, a fürdő is sötéten tátong a szoba túlsó felén. Kezem kinyúl, a párna hideg, a lepedővel együtt, de ujjaim arrább sepernek valamit. 

Felkönyökölök, és értetlenül meredek a fotókra, melyek mellettem hevernek és engem ábrázolnak. Felülök teljesen, a takarót a testemre húzom, menedéket keresve, mikor az ajtó nyílni kezd lassan.

- Alexander?

that devious dance between you and me

Deaclan

Iszok egyet az italból, miközben a táncparketten végigszalad a tekintetem. Elég sokszor kötök itt ki éjjelente és vonagló testeket nézek. Már-már unalmasnak is mondhatnám, de valójában kellemes nézni az embereket egy pohár ital mellett. Sok minden játszódik le egy-egy éjszaka, olykor pedig nekem is akad fogamra való. 

- Ideje lenne kiszakadnod ebből az ördögi körből.

Sarah jelenik meg a jobbomon egy pezsgővel a kezében, és a vállamra teszi a balját. Figyelmemet nem veszem le a szórakozóhely középpontjáról, ahol forrnak a vágyak. Szinte már tapintható az érzelmek nyers sokasága.

- Minek? Ami tökéletesen működik, azon nem kell változtatni.

- Más, ha valami jó, és valami kényelmes – folytatná, de a telefonját kezdi el nyomkodni. 

- Nem dolgozom – húzom le a poharam teljes tartalmát.

Már előre látom, hogy mi következik, és most egyáltalán nincs humorom sehova sem menni. Mindenkinek a baját én oldom meg, annak köszönhetően, hogy a legexkluzívabb orvos vagyok a városban. Mindig engem hívnak, ha olyan bajuk van, amit el akarnak rejteni a világ elől.

- Na, ki a mai kiszemelt? – Derek széles vigyorral az arcán jelenik meg és furakodik kettőnk közé. Sarah-t átkarolja, és a telefonjának a kijelzőjét kezdi el gyerekesen letakarni a tenyerével.

- Ne baszakodj Dee.

- Bármennyire is szeretnék, nem adod be a derekad – erre a lány csak az égnek emeli a szemét. – Nem tudnál adni neki valamit, amitől ellazul? 

- Végül is a szexuális erőszak minden vágyam – mosolyog rá Sarah. - Sürgős.

Ezt már nekem szánja, és magam sem hiszem el, de a lapos estére fogva engedek.

- Minden, mindig nagyon sürgős az embereknek – sóhajtok fel, és teljesen megiszom az utolsó korty whiskyt is. - Hova kell mennem?

 

- Deaclan, köszönöm! Basszus, kérlek tegyél valamit! Nem akartam, elragadott a hév. Bassza meg!

Will egy bokszerben áll előttem, zilál, haját már többször is megtépte, miközben föl, s le járkál a nappaliban. Mellkasát vér pettyezi, és ez semmi jót nem jelent.

- Kissé túltoltam a dolgot, kérlek, oldd meg a problémát.

- Problémát?

 

- Sarah – nézek a vállam felett az asszisztensemre, aki már is tudja, hogy mit kell tennie, és ki is viszi Willt a helyiségből. 

Leülök vele szemben, és elkezdem vizsgálni. Nem néz rám, s egy könnycsepp gördül végig az arcán. Kesztyűt húzok a kezeimre, és jobban szemügyre veszem a felszakadt arcát. 

Szőke tincseit eltűrőm az arcából, amely kissé bele ragadt a vérbe, és ennek hatására fel is szisszen, enyhe fintorral együtt.

- Sajnálom.

Felnéz rám, tekintetünk találkozik és zöld szemei teljesen az enyémbe mélyednek. Csend leng körül bennünket, a vér fémes szagával egységet alkotva. A fájdalom szinte már tapintható, és ezt sose szeretem, főleg, ha ő érintett benne.

- Érzéstelenítőt adok, mielőtt bármit is tennék. Muszáj lesz összevarrnom.

Tájékoztatom, mire csak bólint egy aprót, hogy tudomásul vette.

Előveszem a fecskendőt, és újra ránézek, majd óvatosan az ujjamat a bőrére teszem, és több helyen is kisebb mennyiségű érzéstelenítőt adok be neki. 

- Miért vagy mellette?

Villannak a szemei. 

- Nem érdemel meg. Hányadik alkalommal teszi ezt már Adalia?

Nem felel, csak lehunyja a szemhéját, amikor a tű az ujjaim közé kerül. Csendben összevarrom a felszakadt részt, szinte már a szívének dobbanását hallom. Lélegzetét visszatartja, minden egyes szúrásnál, és a szívem összefacsarodik. 

Sok ember ment már át a kezeim között, de ő mindig egy érzékeny pont a számomra. Már ez első pillanattól kezdve. Sose engedtem meg magamnak az ilyenfajta kilengéseket, de valami megfogott Ada-ban, és nem akar elengedni az érzés.

Megfogom a remegő kezét, amikor végzem. Tekintetünk találkozik újra, és szívem szerint fognám és magammal vinném.

De nem tehetem.

- Pár nap múlva szeretnék ránézni, még a varratkiszedés előtt. 

Újra találkozik a tekintetünk.

- Köszönöm – köszörüli meg a torkát.

Leveszem a kesztyűket, és az asztalhoz lépek, töltök neki egy pohár vizet, majd pár pirulát adok neki.

- Jót fog tenni.

Napokkal később...

 

A vér az arcomba csap, ahogy a metszés eret ér, és a fehér ingem már is vörösben úszik. Izzadok, több fegyveres arc is körbe állja az asztalt, amin a beteg fekszik, akiből egy golyót próbálok kiszedni. Többször is elhagyja a számat a figyelmeztetés, hogy álljanak hátrább, még is csak egy ember fekszik nyitva előttem.

Olyan kíváncsian nézik minden mozzanatom, mintha tudnák, hogy mit is csinálok, pedig fogalmuk nincsen, hogy éppen hol járok, és nem-e megölöm az emberüket.

Nyilván az orvosi dolgok kötnek, amik már szart sem érnek olyan szempontból nekem, hogy kórházba be se tehetem a lábamat, de a hitem megvan még hozzá ennyi évvel a hátam mögött is. Imádom a hivatásom, a szenvedélyem, még ha ilyen faszfejek fegyvert is tartanak először a halántékomhoz, hogy segítenem kell nekik. Végül is nem az én dolgom, hogy mi a szart művelnek.

- Ember, mi lesz ebből?

- Remélhetőleg egy élő ember – vetem oda.

Tény, hogy a nyomás éltet, és imádom, amit teszek, ahogy istent játszok – sokak szerint -, de jelenleg kibaszottul felkúr a fegyverek látványa. Sokkal jön ezért nekem Tito, és mocskosul ajánlom, hogy ezzel ő is tisztában legyen. Éppen egy vad szex utáni füvescigimet kellene szívnom békésen, nem egy embert operálnom egy raktár retkes falai között az éjszaka közepén.

Telefonom hangosan csörög a zsebemben, mire felnézek Sarahra, aki szemben áll velem. Leveszi a kesztyűit, és hozzám lép, a zsebemből előveszi a készüléket.

- Dee az.

Biccentek, mire kinyomja a hívást, új kesztyűt vesz fel, és visszaáll a túloldalra.

- Tudja, onnan mindenképpen Tomnak fel kell állnia.

- Tudja, kibaszottul azon vagyok, hogy élve maradjon – nézek rá kissé idegesen a tagra.

A golyó a földre érkezik, ahogy kiszedem sikeresen a páciensből, így már nincs olyan sok hátra, és remélhetőleg élve kijutok ebből a szarból.

A telefonom megállás nélkül csörög, és Sarah fel is veszi.

- Dee, nem...

Nem tudja befejezni a mondatot, így egyből felnézek rá. Derek akkor hív többször, ha tényleg a helyzet megkívánja. Tisztában van vele, hogyha nem veszem fel, akkor azt nem poénból. 

De, oké néha az is előfordul.

- Adalia.

Ennyi hagyja el Sarah száját, én pedig amennyire lehet gyorsabbra veszem a varrás ütemét. Ez most egyáltalán nem hiányzott, főleg, ha ezek el sem engednek olyan könnyedén. 

- Jól lesz? – egy női hang hallatszik a csendben.

- Felépül. Az asszisztensem ad pár gyógyszert, azokat a ráírtak alapján szedje, ha bári van, tudják hol érnek el. Most mennem kell. 

Veszem le a véres kesztyűket, amint végzek, és elkezdem összepakolni a táskámat. Nem is figyelek, hogy is zajlik körülöttem, csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki megérinti a vállamat. 

- Ha bármi problémája adódnak, itt vagyunk.

- Oké, most mennem kell. Örültem ennek a családiás időtöltésnek, de ha megbocsájtanak.

 

- Mi a fasz van? – ordítok a telefonban már az autómból. 

- Hol vagy?

- Most szálltam ki egy emberből – hadarom. – De inkább mondjad, hogy mi van? Ada?

- A klubba kell jönnöd.

- Mit csinált vele? – forr a vérem. Ujjaim a kormányon már elfehérednek, míg a gázpedál sír a talpam alatt. 

- Érj ide épségben, úgy lesz rád szüksége.

Már csak pár sarokra vagyok, és egy piroson is sikerül átmennem, de jelenleg el van borulva az agyam. Bár tény, hogy egy rendőri igazoltatás nem éppen jönne a legjobbkor, nyakik véresen. Ennek ellenére nem lassítok, és eléggé szélesen sikerül a kanyart be is vennem. Úgy pattanok ki a klub előtt az autómból, mintha felrobbanhatna bármelyik másodpercben. Többeknek is fennakad a szeme, bár valószínű, hogy inkább az ábrázatom, ami elborzasztja őket.

- Hol vannak? – az ajtónálló már is bekísér végig a zajos teremben, míg a táskámat úgy szorítom, mintha az életem múlva rajta.

Egy hátsó helyiségbe megyünk, ahol több ember is van. Derek felpattan Ada mellől, aki a kanapén fekszik. 

- Mi a... ? néz végig rajtam, de elseprem magam mellől.

Azonnal odasietek az eszméletlen lányhoz, a táskámat a földre teszem, és az első, hogy a pulzusát kitapintom.

- Él.

Derek ennyit mond, de számomra is meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban így van. A szemöldökénél a seb fel van szakadva, a szája sértett, a vére beborítja arcát. Elkezdem a sérüléseit felmérni, és ahogy egyre több, s több kerül elém, úgy leszek egyre jobban ideges. A düh forr bennem. 

- Kérlek, tedd, meg amit tudsz – Will hangja a háttérből szól, mire az állkapcsom megfeszül. Nem vettem észre, hogy itt van, de jobb is ha kussba marad. – Egyszerűen nem elpattantam..

- Derek, kivinnéd? 

- Mi, nem, nem teheted...

- Tényleg? Nem tehetem? Te kibaszottul egy nőt bántottál, és én nem mondhatom, hogy takarodj ki?

A vállam felett mondom neki, félő, ha felállok péppé zúzom az állkapcsát, amit egy orvos sem fog tudni neki helyre tenni. Próbál hadakozni, de Derek hamar kitessékeli. 

- Felépül? – Maria síró hangja szól hozzám. 

- Miért hagyod, hogy ez az idióta mellett legyen?

- Azért tette, mert elmondta neki, hogy véget akar vetni ennek.

- Stabil az állapota, haza kell vinnem, ott nyugodtabban tudom kezeli, és pihenésre van szüksége.

Derek ekkor lép vissza a helyiségbe. 

- Kérlek, fogd a táskám, és hozom Adat.

- Hozzád akart menni – ennyi hagyja el Maria száját. – Ne engedd vissza annak az állatnak a kezei közé.

Bólintok, és a karjaimban a lánnyal elhagyom a szobát, és kifelé igyekszem a klubból a hátsó ajtón át. Will kitartóan jön mögöttünk, de ha mond bármit is, szerencsére a zene elnyomja. Remélem Derek nem engedi a közelembe, mert félő, hogy nem fogok tudni uralkodik magamon.

- Hova viszed? Melyik kórházba?

- Amelyikbe téged nem engednek be.

Értetlenül néz rám.

- Nem viheted csak így el – röhög, miközben a hátsó ülésre teszem a kábult lányt.

- Tessék? Mit nem tehetek? Ezt? – öklöm találkozik az arcával. – Vagy talán ezt? – újra lesújtok. – Te megtehetted ezt vele? – eltörőm a bordáját, ahogy ő is tette egy törékeny nőnél.

- Bassza meg, te eszelős vagy!

Valóban véresen őt verve annak tűnhetek, de ki a faszt érdekel? Engem biztosan nem, ha az ő vére is rám kerül, arról is magasról teszem, mert ez az állat amit tett, ez a legkevesebb, amit kaphat tőlem.

Megragadom a hajánál fogva, míg vár csurog le a száján, és a szemeibe nézek.

- Soha a közelébe se próbálj menni, se neki, se más nőknek, amíg meg nem tanulod, hogy mi az a tisztelet!

- Indulj Deaclen, mindjárt itt vannak a rendőrök – Derek tol az autóm felé. – Intézem.

Beszállok az autóba, egy pillantást vetek Adaliára, és indulok is a házam felé, hogy mielőbb rendbe hozzam testileg. 

Aztán talán lelkileg is.

Adalia

A spaletta rései között a nap be-be tekinget, mikor oldalamra fordulok, és arcomat igyekszem még jobban a párna anyagában eltűntetni. Már több, mint egy hete ezek a falak néznek vissza rám amikor felkelek reggelente. Feljebb húzom a takaró anyagát, és bármennyire is szeretnék visszaaludni az illatok az orromba kúsznak, hasam pedig meg is kordul.

- Jó reggelt – Deaclan fordul meg a főzőlaptól. – Pont időben. 

- Szép reggel – mosolygom rá, miközben leülök a pulthoz és szemtelenül nagyot kortyolok a hűs narancsléből, amely előttem pihen egy pohárba, és a fele már hiányzik.

- Hát ezzel egyet kell értenem – lép hozzám, és kiseperi a hajamat az arcomból. – Sokkal jobban nézel ki.

Felnevetek, és a nyakába kulcsolom a kezeimet.

- Remélem, hogy ezt most az orvos mondta belőled – lecsúsztatom a kezemet a meztelen mellkasán. – Mióta itt vagyok nem voltál ilyen közel hozzám.

- Ez nem teljesen igaz. El láttam a sérüléseidet.

Megállapodok a bokszerlasója korcánál. Tekintetünk találkozik, és csend áll be közöttünk. Farkasszemet nézünk, és én kitartok, ahogyan mindig, ő aki folyamatosan menekülőre fogja, amikor kissé forróbb lesz a légkör körülöttünk. 

- Hol van a férfi, aki akar engem? – hajolok közelebb, de meghagyom még a távolságot. – Megmentettél.

- Igen, így volt helyes – megrázza a fejét. – És ha nem érek oda? Vagy olyan kárt tesz benned? Miért maradtál mellette, mondtam, régen megmondtam... 

Nem engedem, hogy befejezze, szájára tapasztom a számat, és azonnal reagál. Közelebb lép, egészen a lábaim közé, míg én a combjaimmal közrefogom csípőjét. Hajamba túr, de óvatos, érzem rajta a meggondolatlanságot, hogy a csókban visszafogja magát. Kezeim megremegnek, és össze kell szednem magam. Ezt ő is megérzi, eltávolodik és ismét szemei az enyéimben vesznek el, nemlegesen ingatja a fejét, de én egy mélylevegő után nyelvemmel végig szántok a száján. 

- Félsz. Nem tartozol nekem semmi... 

- Fogd be, és csókolj meg rendesen!

Ujjai a combomba mélyednek, hezitálást látok még a tekintetében, de mire újra szólásra nyitnám a számat, szája a számon, fogaink összekoccannak. Nem is akarom végiggondolni, amit elkezdett mondani, a pillanatnak, az érintéseinek akarok élni. Ahogyan nyelve incselkedik az enyémmel, míg csípője töretlenül nyomul előre a lábaim között, ezzel teljesen felajzva engem. 

Elszakadunk, ahogy karjaiba vesz, a nyakába kapaszkodom, s lélegzetünk egybeér, szinte már eggyé is olvad. Visszatérek a hálóba, de nem az enyémbe, hanem az övébe. Leül az ágy szélére engem az ölében tartva, én pedig ösztönösen mozdulva meg ingerelni kezdem. 

Felmordul, a pólóm alá nyúl és az anyag már a földön heverészik. Ujja az oldalamon játszik, és várom, hogy tovább haladjunk, ám feltűnik, hogy a testemet ékesítő színes foltokat érinti finoman.

- Már nem fájnak – úgy néz rám, hogy tudja, hazudok. – Nem annyira. Felejttesd el velem.

Szájába suttogom a szavakat és csókra kérem, melyet meg is kapok, majd a melleimre tér át a figyelmet. Kezei és szája is kényeztetni kezd, én pedig éhesen fogadom, amit nyújt. 

- A te tempódban haladunk.

- Deaclan, rád van szükségem, nem az orvosomra – korholom. Elegem van a nemet mondásból. Tudom, hogy mit bírok, és mi kell a testemnek. Bízom benne, és szeretném, ha ezt végre a fejébe is vésné.

Felállok, követ a tekintetével. Megszabadulok a bugyimtól, ezt pedig végig is nézi, hogy az apró ruhadarab a földön végzi. 

- Le az alsóval – közlöm vele, és szerencsére eleget is tesz, mert csodás meztelenségében áll előttem másodpercek alatt. Napbarnított bőrén ujjaim játszani kezdenek, tónusos hasán végig szaladnak, élvezik a pillanatot. Felnézek rá, és meglátom benne a vágyat. Nem is pislog, derekamnál fogva magához húz, visszaül az ágyra, én pedig térdre ereszkedve fogom újra a lábaim közé. 

- Megőrjítesz – nyal a számba, míg kezét a puncimhoz vezeti és játszadozni kezd.

Elmosolyodom.

- Eléggé rejtegeted.

Felvonja a szemöldökét és a kezemet a farkára simítja, ami valóban várakozóan áll kettőnk felhevült teste között. Tarkóján hajába kapaszkodva emelkedem meg, ő pedig magát irányítva belém is csúszik. Fogaival megrágcsálja a számat, de a tekintetemet nem engedi.

- A tiéd vagyok – suttogja a számra, és a fenekembe markolva segít megtalálni a ritmust, ami mind a kettőnknek tökéletes.

Gyengéd, és most hagyom is neki. Valóban a testem nem bírna el többet, de így is mennyei. Hajamat kisimítja az arcomból, összefogja a tarkómnál és úgy irányítja a csókunkat, míg el nem szakad tőlem, elenged, hátára dől és felnéz rám. Kezeit a melleimre vezeti, és játszadozni kezd, míg én követem a felvett ritmust. Hagyom, hogy nézzen egy ideig, majd lehajolok hozzá mert csókjának hiánya őrjítő. 

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, de most boldog, nyugodt helyen vagyok. 

A karjai között.